A Történelmi Vitézi Rend és az Erdélyi Magyar Ifjak háromszéki szervezete a Don-kanyar jeltelen sírjaiban nyugvó magyar honvédek emlékére tartott megemlékezést január 12-én, a sepsiszentgyörgyi katonatemetõben levõ emlékmûnél. Ennek apropóján beszélgettünk az emlékezésen felszólaló Bordás Attilával, a vitézi rend tagjával, aki részletesen ismertette a hatvanhét évvel ezelõtti eseményeket.

– Milyen háromszéki vonatkozása van ennek a történelmi eseménynek?
– A második magyar hadsereg pusztulásához nagyon kevés közünk van, tudniillik a Székelyföldön szervezett haderõ, az úgynevezett 27. székely könnyû hadosztály még csak alakulófélben volt akkoriban. Egy zászlóalj volt Sepsiszentgyörgyrõl, a 27/1-es, egy Székelyudvarhelyrõl és egy Marosvásárhelyrõl. Ezt a hadosztályt, melynek a létszáma tizenötezer fõ körül mozgott, nem tudták felfegyverezni, bár érdekes módon Magyarország ipari vidék, nyersanyag nélkül is többnyire képes volt minden fajta nehézfegyver gyártására. Ám kis állam lévén, sajnos az erõfeszítések ellenére sem tudta teljesen felszerelni a hadseregét.
– Melyek a Don-kanyari tragédia közvetlen elõzményei?
– Az 1942-es moszkvai csata kifulladt; a németek felélték a tartalékokat, a nehéz tél és az utak hiánya pedig tovább nehezítette helyzetüket. Több mint százötvenezer katona halt meg, nem beszélve a sebesültekrõl, így a következõ évben többek közt a magyaroknak is „benyújtották a számlát”, azt követelvén, hogy a teljes haderõt dobják be az oroszok ellen. Horthy végül mintegy kétszázezer fõt küldött ki, az országban levõ legjobb fegyverzet ötven százalékát és a szállítóeszközök háromnegyedét.
– Mi történt Oroszországban?
– A 2. magyar hadsereget három szakaszban vitték ki, 1942 júniusában már jórészt kint voltak a fronton. Rövidebb idõ alatt képezték ki õket, mint kellett volna, és a tisztikar sem érte el az elõírt létszámot. Sok száz kilométert gyalogoltak a húszkilós felszereléssel, harcba is kerültek, tehát a tél beálltakor legyengült, fáradt katonák értek el a Don-kanyarhoz. Mínusz negyven fokos hidegben napokig ültek a lövészárokban, tüzet sem tudtak rakni, mert abban a pillanatban rájuk lõttek az ellenséges erõk. A vezérkar hamar átlátta, hogy a visszavonulásra már nincs mód, és késõbb kiderült, hogy a németek segítségében is hiába bíztak.
– Mekkora veszteség ért bennünket?
– Az orosz haderõ létszámban körülbelül akkora volt, mint a magyar, viszont háromszor annyi tankkal bírtak, a magyaroknak pedig már üzemanyaguk sem volt. A katonáink nem tudtak szembeállni ezzel az erõvel: egy-egy falut, ahol meg lehetett melegedni, elfoglaltak és védtek egy ideig, de végül majdnem minden szervezett ellenállás megszûnt. Egy-két fénykép most kezd elõkerülni: lótetemek, vánszorgó, minden rongyot magukra szedõ katonák láthatók ezeken. Hozzávetõleg százharmincezer embert veszítettünk ott el, köztük a megfagyottak, az eltûntek és az öngyilkosok, huszonnyolcezer sebesültet szállítottak haza.