Ha azt mondom, Zoboralja, kevesen bólintanak, hogy ismernék. Nyitráról talán már többen tudják, hogy egy felvidéki városka. De azt már inkább csak a Ghymes-rajongók tartják számon, hogy huszonöt évvel ezelőtt két főiskolás fiú vezetésével, a nyitrai magyar főiskola kopott kollégiumi szobájából indult útjára egy zenekar. Szarka Gyula és öccse, Tamás az anyaország határain kívüli muzsikusokként egyedülálló, magasra ívelő karriert építettek, amit arany- és platinalemezek, díjak hosszú sora jelez. December 4-én a kézdivásárhelyi sportcsarnokban gyűlt össze a zenekar rajongótábora, a koncertet követően Szarka Tamással beszélgettünk.
– Sokfelé jártatok a világban. Hol részesültetek a legszívélyesebb fogadtatásban?
– Mindenhol szeretettel találkoztunk. A zenénk, mivel a népzenéből indult, meglehetősen egyetemes. Sokan kíváncsiak, mit éneklünk olyan hévvel. Voltak olyan szlovák rajongóink, akik emiatt elkezdtek magyarul tanulni. A legkedvesebb „külföldi” országok Magyarország és Románia, hisz ott értik, amit éneklünk. Olyan szeretettel halmoznak el Erdélyben is, hogy nem is érzem külföldinek magam. Mi azt az óriási kincset akarjuk továbbadni a közönségünknek, ami ránk maradt a Kárpát-medencében. Ez a Ghymes-zene.
– Könnyűzene, népzene, költészet, sok mindent mondanak a Ghymesre. Melyik lehet a legtalálóbb?
– Ez egy írott zene, onnantól aztán mind benne van egy kicsit. Ha valaki meghatározza, annak örülök, mert hallgatja és foglalkozik vele. Nekem soha nem volt tisztem, hogy ezt tegyem. Mi úgy gondolkozunk, hogy a koncert után, ha a közönség megy haza, és öt percre csendben van a zenével, öt percre jobb lesz neki a zenétől, akkor megtettük, amit megtehettünk, az már egy kis csoda születése.
– Mik a terveitek az elkövetkező évekre?
– Sokan azt tartják: most, a csúcson kell abbahagyni. Ám a mi életünk a zenéről szól. Belefogunk a következő, a 27. évbe, játszunk tovább. Új anyagot tervezünk kiadni jövőre. Telik a naptárunk a jövő évre. Kis csoda az is, amikor leutazunk 300 km-t egy városkába, és ott már két három héttel a koncert előtt eladták az összes jegyet. Ez egy ünnep nekik, és nekünk is az, hogy elhívtak, szeretettel fogadnak. Látom, hallom, hogy a közönség a zenénk hatása alá kerül. Arra az időre és utána egy darabig jobban érzik magukat. Ez elég kell, hogy legyen.
– Milyenek most a hétköznapok Szlovákiában?
– A politikai köztudat egyszerűen hungarofób. Most éppen „jobban ugatnak a kutyák”, a politikusok tudatosan generálják a magyarellenességet, mert ebben üzletet látnak. A nyelvtörvényről jobb nem is beszélni, két paprikajancsi kitalálta, és azt hiszik, hogy ettől kevesebbet fogjuk használni a sok ezeréves édes anyanyelvünket. Azt szeretnék elérni, hogy féljünk. Sokakkal egyetemben mondhatom, hogy ebből ugyan nem esznek. A baj csak az, hogy sok fafejű ember van, akik divatot csinálnak a magyar-utálatból. Azt javasolnám a gyűlölködőknek, hogy sétáljanak ki a temetőbe, és nézzék meg a több évszáddal ezelőtti magyar sírköveket. Mindannyian őshonosak vagyunk Felvidéken.
– Ettől függetlenül szabadoknak érzitek magatokat?
– Zeneileg mindenképpen. Talán ez volt a legnehezebb az elmúlt 26 évben. A legkönnyebb úgy dolgozni, ha megmondják valakinek, mit csináljon. Nekünk nem mutatta meg senki a hogyant, mi kellett és kell folyamatosan rátaláljunk saját hangunkra. Ez egy hosszú, esetenként nehéz út, de hát ennyi éven át Magyarország zenei élmezőnyébe tartozni sem egy könnyű vállalkozás.
Szőcs Csongor-Ernő,
Kémenes Szidónia
