Minden lapszerkesztő életében vannak kikerülhetetlen, pikáns jelenetek, sőt olyanok is, amelyekre évekig feszengve emlékezünk vissza: ezek a bolondokkal való találkozások. Igen, a bolondokkal, mert ezekre nincs politikailag korrekt kifejezés, a körülírás, finomkodás csak félrevezetné a tisztelt olvasót.
Ezek a helyzetek a legkülönbözőbb helyszíneken zajlanak, melyek közül a legkényelmetlenebb a szerkesztőség. Onnan nincs menekvés, nincs hová hátrálni, nincs kire hivatkozni. A szerkesztő, ráadásul ha főnökféle is, kénytelen legalább egyszer végighallgatni a bolondot, aki azért érkezett, hogy utolsó szalmaszálként a sajtóba kapaszkodjék, mielőtt örökre magával viszi a sírba (vagy a szomszéd lépcsőházba) az egyetlen szörnyű igazságot. Mindegy, hogy miről szól az, a vendég mindig a végső igazságot mondja el, rosszabb esetben van egy táskára való írásos bizonyítéka, a legveszélyesebbek pedig megírják regényben, tragédiában vagy valami hasonlóban a sztorit. És ott van a táskában! Amit pedig mindenáron meg akar mutatni, mert azért keres már egy hete...
A regényeknek sok-sok oldaluk van, tragédiából már láttam háromfelvonásosat (ennek a szerzőjét itt kezelték a ferencjóskában, a híd mellett, de néha meglépett), szerzőjével nem volt semmi gond, amíg suttogva el nem árulta, hogy őt a pápa speciel Hágába nevezte ki valami nagyon magas tisztségbe. Emlékszem még a hátrafésült hajú hölgyre, akit negyedóráig gyanútlanul hallgattam, akkor derült ki, hogy a szekust, aki üldözi, ugyanúgy hívják, mint az orvosát, és még valaki harmadikat, és ezek hárman valamiféle sugárral támadják az ő agyát...
Aki viszont cseppet sem ártalmatlan, hanem rosszindulatú kakakavaró, az maga a pillanatnyi szocdem pártvezér, aki nem kevesebbet agyalt ki, minthogy őt az elnökválasztás hevében szemmel verték, megigézték. Mindezt pedig nem fejkendős cigánynék tették Băse felkérésére, hanem többek közt szovjet parafenomének. Ezzel házal egy román pártvezér 2010-ben, Európában, a leváltása előtti hetekben.
Ferenczi Bálint |
