Spanyolország északi részén halad át Európa egyik legismertebb zarándokútja, a Camino de Santiago, Szent Jakab útja. A nyolcszáz kilométer hosszú utat több tízezer zarándok járta végig a századok folyamán, köztük Nagy Károly frank király és császár, Assisi Szent Ferenc és Dante Allighieri. Előző lapszámunkban a sepsiszentgyörgyi Pál Katalinnal készült interjú első részét olvashatták. Az üzletasszony egyike azon kevés háromszékieknek, akik megtették az embert próbáló utat.
Az indulás
– Itthonról két és fél nap alatt értünk le Pamplonába, és azalatt annyira csendes voltam, mint soha életemben addig, mondták a gyerekek. Azt hiszem, akkor realizáltam, hogy minek is futok neki.
– Mi történt, amikor otthagytak Pamplona külvárosában?
– Ott voltam az emelkedő alján, nekiindultam a hegynek. Volt már kalapom, a rózsafa botom (úgy fogd, hogy 800 km-t jártam vele), és a zarándokjelvényem, a la concha, a kagyló. Erről ismerni meg a zarándokot. Az egyik városban találtam egy térképet, amelyről aztán tudtam követni, hova tartok, vannak címek, távolságok, útszakaszok rajta, hol van szállás, ennivaló, a legközelebbi templom, katedrális.
Mit eszik a zarándok?
– Térjünk vissza a zsákra. Mekkora volt ?
– Kb. tíz kiló volt, erre még rájött a napi élelem. Azt igyekeztem később megvásárolni, hogy ne húzzon. 90 százalékban zöldséget, gyümölcsöt ettem, joghurt, sajt, ennyi. Arra kellett vigyáznom, hogy pénteken bezárnak az üzletek, és ha a közelben nincs nonstop üzlet, hétfőig nem eszem. Megszabadultam pár kilómtól már a legelső héten, mert pénteken délután érkeztem egy helyre, ahol nem volt üzlet, és hétfő estig éheztem. Képzeld, ez az út áthaladt olyan helyeken is, ahol már teljesen kihalt települések vannak, többek között az egyik magasabb ponton, fent a hegyekben van egy, a X. században létrejött település, Honsenvador. Ahol – ha már áthalad rajta a Camino – építettek egy fogadót, korhű berendezéssel, ruhákkal, korabeli receptek szerint főznek stb. Persze, a marketing behozza a turistát, nemcsak zarándokok látogatják, az aszfaltúton feljönnek autóval is.
– Mennyire biztonságos ez az út? Mennyi pénzt vihetsz magaddal?
– Úgy hallottam, hogy nagyon keményen büntetik azt, aki kirabol egy zarándokot. A pénzem, a papírjaim, az útlevelem, a kis spanyol szótáram mindig velem volt. Mindenki egy zsákkal járja végig a Caminót, a spanyolok nagyon tisztelik a zarándokokat, kedvesek, figyelmesek. A kis falukban a zarándokút mentén padok vannak letéve, és hideg vizet hoznak, dinnyét vagy barackot. Ez fontos, mert reggel kilenckor már izzad az ember.
Holtpontok, félelmek
– Voltak-e holtpontjaid az úton?
– Ma már sok mindent tudok, de a legegyszerűbb dolgon majdnem elbuktam: nem volt nálam egy tű, amivel egy hólyagot ki lehet fakasztani. Az mindenkinek lesz, és ki kell szúrni. A második napon lett egy hólyag a talpam közepén, harmadik nap estére az egész talpam egy hólyag volt, mint a macskáé, úgy nézett ki. Délután kifakadt. Elvonszoltam magam a következő szálláshelyre, azon a vöröses, porhanyós földön, és másnapra begyulladt, befertőződött, bedagadt a bokám. Kb. 40 fokos lázzal érkeztem a szálláshelyre. Szerencsémre nem volt hely, és egy fiatal srác, aki már járt Romániában, eljött velem a sürgősségre. A doki ki akart dobni, mert a biztosításom vagy a pénzem nem hatotta meg, aztán némi kunyerálás után fertőtlenített és adott injekciókat. Azzal bocsátott el, hogy három napig ne álljak a lábamra! Na most, a szálláshelyen egy éjszakát maradhatsz, egyebütt meg 50-60 euró kell, annyi pénzem meg nem volt, ha végig akartam járni az utat. Következő nap csak 6 km-t mentem, a nap többi részén jeges vízben áztattam a lábamat. A legutolsó kicsi sebhely csak itthon gyógyult be.
– A költségvetésedet itthon mérted be?
– Tudtam már itthon, hogy napi 5-10 euró a szállás, 3-5 euró az élelem.
– Mennyit kellett lepengetni a biztosításért?
– Egy szabványbiztosítás volt. Az érdekes az, hogy ott nem érdekelte az orvost. Nem állítom, hogy egyebütt nem vették volna figyelembe, de ott, akkor nem volt jó…
– Vész esetére volt-e valamilyen stratégiád?
– Nálam volt a mobilom, mindig kikapcsolva, de hívtam a kisebbik fiamat minden második nap.
Zarándoktechnikák és biztonság
– Regisztrálják az induló zarándokot?
– Persze, ott a pecsét és ott a nevem is.
– Előfordulhat, hogy az útvonalon a következő szálláshelyet értesítik, hogy potenciálisan hány zarándok várható?
– Nem biztos, hogy azon a szálláshelyen állsz meg, mert azon a 30 kilométeren van 5-6 szálláshely. Lehet, hogy én csak 8 km-t akarok menni, de lehet, hogy 30-at, és akkor túlmegyek.
– A kérdés az, hogy ha eltűnik valaki, keresik-e?
– Nem tudom, nem valószínű, mert valaki a közepénél is kiszállhat, nem járja végig. De a szálláshelyek végignyomozhatók a bejegyzések mentén.
– Csoportokkal találkoztál útközben?
– Rendszerint nem, mert én későn kelek, a többség meg a hajnali húsz fokot vadászta. Én meg legutoljára érkeztem meg általában.
– A szállások milyenek, civil panziók?
– Általában valamikori kolostorok, átalakítva, de van egy pár modernebb is, 50-60 vagy a kisebb 15-20 ággyal, zuhanyzó, mellékhelyiség, 90 százalékban civilizált helyek. A legtöbb mellett templom, és kápolna van. Jól éreztem magam bennük, mert valamivel hűvösebbek odabent. Éjjel 12-kor még nem éreztem a hőmérséklet-csökkenést, és voltak olyan napok, amikor a déli órákban egyszerűen nem bírtam menni.
– Említetted a rövidnadrágot. Vajon ér-e valamit a beduinok földig érő ruhája a napon?
– Hát az annyit ér, hogy rövidnadrágban úgy elég a bőröd, hogy nem látsz a fájdalomtól, eszedbe jut. Itt tévedtem nagyot: hogy nem vittem vékony, hosszú nadrágot.
Találkozás az utolsó templomossal
– Találkoztam az egyik utolsó templomossal, Tomas bácsival…
– Várj csak, a templomosoknak magvukat szakasztották a legenda szerint…
– A pápa volt az, aki szerint túl nagy volt a hatalmuk. Mindenesetre Tomas bácsi úgy mutatkozott be, hogy ő az utolsó templomos lovag. Aranyos, édes úriember, olyan 60 körüli lehet. Nagyon jól megértettük egymást, ő spanyolul beszélt, én magyarul, románul vagy angolul… A Mahalin olyan 20 férőhelyes, amikor megérkezel, tyúkok, libák, tehenek, kutyák, mindenféle állat fogad, erre jön Tomas bácsi, és szeretettel köszönt. Ez az olyan egyetlen szálláshely, amelynek semmiféle mellékhelyisége nincs, kint a természetben zuhanyoztunk. Közel a szálláshelyhez, egy szikláról zubogott le a víz, azt Tomas bácsi összegyűjtötte egy vályúba a gazdaság állatai számára, és ott nyugodtan lehetett zuhanyozni. Na, ott volt aqua fresca, ne búsulj… Tomas bácsi elmondta, elhagyta Madridot, hogy felvállalja ezt a számára kötelezettséget, a zarándokok istápolását, a szálláshely létrehozását. Ezt önerőből indította el, utána, gondolom, kaphatott valami szubvenciót az államtól. Nos, ő kaját készít a zarándokoknak; én azt nem ettem, mert vegetáriánus vagyok, de reggelire finom kakaót kaptam keksszel.
– A fináncok látogatják-e a szállásadókat? Láttál-e valamilyen jelt, hogy a szálláshelyek hogyan működnek? Az állam támogatja-e őket?
– Azt tapasztaltam, hogy nagyon jól ellátott szálláshelyek, a zuhanyzó, a fürdő, a mosdó uniós szinten vannak. Ahhoz képest, hogy egy éjszakáért 5 eurót kérnek, nem kell matematikai zseninek lenned, hogy kiszámold, annyiból nem lehet ezt fenntartani. Hideg-melegvíz, vécépapír, takarítás naponta 40-50 ember után...
Rossz emlékek
– Pontosan egy olyan területen, hogy amíg a szem ellát, semmi épület, kopár föld, egyszer csak megáll mellettem egy ARO-ra emlékeztető autó. És kiszáll belőle egy muki. Akkor átfutott rajtam, hogy most lehet valami, de ő spanyolul elmondta az övét, én a magamét magyarul-angolul. Előfordulhat, hogy felajánlotta: továbbvisz, de elváltunk, ő elment, én mentem tovább gyalog. Ez ott pillanatnyilag kellemetlen volt. Egyébként csak a jelek mentén mentem, amit a térképen a kagylónak a lenyomata vagy egy sárga nyíl jelöl. Tudom magamról, hogy nagyon rosszul tájékozódom, de ha rákényszerítenek, odafigyelek. Nehezebb a nagyvárosokban volt. A sárga nyíl lehet a földre rajzolva, egy ház oldalán, egy kanyart jelző tábla mellett, a könnyebbik a kagyló jele.
– Ez az a híres concha?
– Igen, elég érdekes volt, amíg elmagyaráztam egy spanyolnak, mit akarok, mert akartam venni egy ilyet. De akkor sikerült… Ilyen kagyló van az épületek falára is rányomva. Azért előfordult, hogy elkavarodtam, és elkóboroltam 5-6-8 kilométert. Van egy olyan rész is, ahol 17 km-en az út teljesen sík terepen megy keresztül. Semmi település, épület, nyomasztó nagyon. Vöröses, homokos a talaj, a búzát is learatták már. De vannak szép helyek, a hegyekben csodálatos volt. A Camino legmagasabb csúcsa 1650 méter. Van ott fenn egy vaskereszt, és rengeteg kő körülötte. A legenda úgy szól, hogy amekkora követ felcipelsz oda, és odahajítod a vaskereszt tövébe, annyi terhet, kényelmetlenséget, negativitást az életedből otthagysz, attól megszabadulsz.
– Honnan kell vinni a követ?
– Kilométerről.
– Vannak nagy kövek is?
– Nagyobbacskák is. Erős zarándok vihette oda...
A siker gyökerei
„Elsősorban rendíthetetlenül hittem abban, hogy minden jól sikerül az életemben. Ez alapvető dolog. Akármekkora csapás ér, ami látszólag leseper a pályáról, régebb hetek alatt, de ma már napok alatt talpra állok. Van egy maximális belső hitem abban, hogy ha akarom, meg tudom csinálni. Soha semmiféle veszteséget, kudarcot nem megállító erőnek akadálynak, falnak tekintettem, hanem egy következő lépésnek, egy kiinduló pontnak, ahonnan tovább lehet lépni. Csak azt kell elemeznem, hogy ez miért következett be.
Bármi történt, a nagy bumm után három nappal már azon gondolkoztam, mi legyen a következő lépés, hogy kikászolódjak belőle. Mert ami történt, az nem véletlen, nem istencsapása, biztos, hogy ami bekövetkezett, annak én vagyok a legfőbb okozója. Én alapvetően úgy indulok, hogy mindenkiben próbálom megtalálni azt, ami jó és szép. Ez volt az összes bukfencemnek is az oka, de az én teóriám szerint ez tanulás, mindenből tanulok.”
