A Csütörtökön virradóra kezdetű közismert népdalra hivatkozott egyik – magát a nyilvánosság előtt megnevezni nem óhajtó – olvasónk, amikor társaságban arról vitatkozott, melyik a helyes forma: a szappan vagy a szappany?
Ebben a kérdésben nem mondható, hogy az egyik forma helyes, a másik helytelen, ugyanis a maga helyén mindkét változat kifogástalan. Ma a művelt köznyelvi forma a szappan, az ny végű szappany tájnyelvi, népies változatnak számít (ezért mondja a népdal: elvitte a víz a szappanyt...). Több olyan szavunk is van, amelyeknek végén megfigyelhető az n és ny hang váltakozása, s nem mindig könnyű eldönteni, hogy melyik formát ajánlatosabb használnunk írásban vagy az igényesebb beszédben.
Ilyen kettős alakú szó például az asszony – aszszon, csákány – csákán, görény – görén, kapitány – kapitán, paplan – paplany, puttony – putton, sáfrány – sáfrán stb. Ezek a kettős alakok hangváltozás nyomán, úgynevezett palatalizáció következtében jöttek létre. Az történt ugyanis, hogy az n magánhangzó előtt és szó végén ny-nyé változott, mert a szájüregben eltolódott a hangképzés helye, így létrejött a nyelv háta és a szájpadlás elülső része közt képződő hang, a kemény szájpadlással képzett hang, nyelvészeti szakszóval: a palatális mássalhangzó (a fenti esetben az ny).
Sokszor az n-nes, máskor az ny-es változatok számítanak köznyelvi formának. Például az itt következő változatokban az n végű a köznyelvi forma: oroszlán, paplan, sezlon stb. A következő példákban viszont az ny-nyes változat a köznyelvi: asszony, bizony, csákány, dívány, görény, kapitány, puttony, sáfrány. Ezeknek az n-nel való ejtésük és írásuk számít tájnyelvinek, népiesnek. Nemcsak szó végén, hanem szó belsejében magánhangzó előtt is végbement az n-nek ny-re változása, például: disznó – disznyó, teknő – teknyő stb. Itt természetesen az n-nes változatok a köznyelvi formák.
|
